Tan Kapuja
Szórólap
Rólunk szól
           

Rádai Eszter riportja

Akik mindenből kimaradnak
Kis Tigris Gimnázium a romaoktatásért

 

Aki a XX. század végén, a XXI. század első éveiben magyar állampolgárnak született, az - ha nem cigány -, mire 18 éves lesz, nagy valószínűséggel elvégzi a középiskolát: száz gyerek közül hetven bizonyosan. Ha azonban cigány családban látta meg a napvilágot, akkor erre alig van esélye, tíz százaléknál is kevesebb. Tíz roma gyerek közül egy - sem - jut el az érettségiig, száz közül kevesebb mint tíz. Még inkább így van ez az aprófalvas vidékeken, Szabolcsban, Dél-Baranyában, Borsodban, az úgynevezett zsáktelepüléseken, "cigányfalvakban", ahol az esélye ennek a nullához közelít.

Történetünk helyszíne három dél-baranyai falu. Alsószentmárton az ország legdélibb települése, olyan határ menti területen fekszik, ahova sosem ért el semmiféle iparosítás vagy modernizáció. Ezerkétszáz cigány ember lakja, a római katolikus lelkész az egyetlen nem cigány lakos. Gilvánfa Pécstől negyven kilométerre, délnyugatra található, négyszázhúsz lakójának pontosan 99 százaléka beás cigány. Pettend igazi zsákfalu, Szigetvár után egy mellékút végén. Százhatvannyolc lakosának hetven százaléka roma.

E három faluban kezdte meg működését ezen az őszön a Kis Tigris Gimnázium és Szakiskola. Megszervezője Derdák Tibor korábban fontos szerepet játszott a Gandhi Gimnázium, a mánfai - cigány fiataloknak otthont adó - Collegium Martineum és az Amrita tanoda létrehozásában; azoknak a struktúráknak a felépítésében, amelyektől a Dél-Dunántúl ma Magyarországon a legemberibb lehetőségeket nyújtja az oktatásban a romák számára. Hivatalos működési engedélyt augusztus 31-én kapott az új középiskola, a fenntartói felügyeletet "A Tan Kapuja" Buddhista Egyház vállalta, tanulói pedig a három község és más közeli települések lakói, akik mindeddig kiestek a közoktatás látóköréből.

Derdák Tibor: - Korábbi erőfeszítéseink során rá kellett jönnöm, hogy a végeket még mindig nem érjük el, az ott élők továbbra is mindenből kiszorulnak. Élik a mindennapi életüket, és közben - különösen a nők - úgy érzékelik napról napra, hogy az élet bizonyos dolgaihoz nincsen közük. Pedig ezek a világ legtermészetesebb dolgai mindenütt másutt. Tehát például az újsághoz nekik nincs közük. Már egy férfinak inkább lehet köze a hirdetési újsághoz, ha úgy áll anyagilag, de egy nőnek tulajdonképpen semmihez, amihez a demokratikus világban, a szabad világban mindenkinek köze van. Ezek nem is feltétlenül a legszegényebb, hanem a legtávolabbi, az igazán isten háta mögötti helyek, a legnehezebben megközelíthetők, ahol mintha nem is a XXI. században és nem is Közép-Európában élnének az emberek, hanem egy-két századdal korábban, valahol a periférián. A ruházatuk olyan, mint a miénk, hiszen a tévét ők is nézik, de - úgy mondta egy szociológus barátom - amit ott látnak, az virtuális valóság nekik, hiszen nincs hozzá semmi közük. Ez itt a refrén: hogy az elnyomottság helyzete Magyarországon a cigányok, különösen a falusi cigányok és még inkább a falusi cigány nők számára azt jelenti, hogy "neked ehhez nincsen közöd". És föl sem merül, hogy köze lehet hozzá. Olyasmivel találkozom most megint, hogy újra kicsit több időt töltök cigány családokkal, hogy valakinek negyvenfokos láza van, és fenn jár. El kellene menni talán orvoshoz, mondom. "Nem, szoktunk", válaszolja, és az orvos valószínűleg nem is tudja, hogy neki negyvenfokos láza van.

- Ez azt jelenti, hogy tőlük a magyarországi többség életmódja, az általánosnak mondható polgári viszonyok - vagy kicsit fellengzősebben: az élet - körülbelül olyan távol van, mint egy brazil szappanopera szereplői?

D. T.: - Pontosan. De míg a szappanoperák legalább egy brazil családot odavisznek a szobájukba, a közoktatási rendszer és a politikai rendszer "az életet" nem viszi oda. Ez az iszonyú disznóság esik meg folyamatosan velük. És közben mindenfélére hivatkozunk: hogy ez valami önálló kultúra, amit védeni kell, meg külön nemzetiség. Pedig csak arról van szó, hogy ezek az emberek nem kapják meg azt, amit mindenki más megkap. És mi most ugyanazzal a demokratikus feladattal próbálkozunk, amit Amerikában, Indiában és Dél-Afrikában már elvégeztek annak érdekében, hogy a legszegényebbek is a demokratikus rendszer részévé váljanak. Hogy az intézmények - például a közoktatás, az egészségügy, a politikai rendszer - ne hagyják ki őket mindenből. Mi megpróbáljuk megkeresni az érettségi lehetőségével azt a réteget, amely a legnyilvánvalóbban és a legfelháborítóbb módon mindenből kimarad, azzal a szolgáltatással, ami valójában nem más, mint egy állami beruházás.

 

Történelemóra Gilvánfán, a régi moziteremben

A 90-es évek végén Fleck Gábor és Virág Tünde a következőket írta a faluról:

".szinte mindenki elvesztette a munkáját, és ezzel biztos megélhetését. (...) Jelenleg két személynek van állandó munkaviszonya az erdészetnél, egy személy kubikus a BÉV-nél Pécsett, kettő kőművesként dolgozik. (...) A többi falusi polgár bevételeinek két fő forrása az önkormányzati segélyek és a különböző alkalmi munkák. (...) A főleg gyűjtögetésből álló alkalmi munkákból származó jövedelmet a szorgalom és bizonyos ismeretek birtoklása határozza meg. Az egyik ilyen munka a gombaszedés május és augusztus között. (...) A csigaszedés ennél biztosabb keresetforrás, amennyiben van felvásárlás. (...) Ősszel makkot szednek a gilvánfaiak, ennek hozama hasonló a csigaszedéshez. (...) .egy-egy jobb lelőhelyért a családok egymással versengeni kényszerülnek. (...) Ilyenkor gyakori, hogy a nagyobb, tízévesnél idősebb gyerekek akár két hétig sem mennek iskolába, hanem szüleikkel dolgoznak az erdőn."

A tanítás helyszínére az egyik tanuló, egyben az iskola alkalmazottja szállítja a tanárt, Tenigl-Takács Lászlót, aki főállásban a buddhista főiskolán filozófiát és németet oktat. Reggel érkezett vonaton Budapestről, és most történelemösszefoglalót készül tartani az ókori keleti társadalmakról, az erősen füstölő vaskályhát körülülő nyolc tanulóval. Nemcsak helyiek várják, két fiatalasszony a szomszédos Magyartelekről jár át, biciklivel teszi meg a több kilométeres utat, mert naponta csak egyetlen busz jár a falvak között. Nagy hidegben majd az egyik osztálytárs megy értük, ha ugyan nem robban le az autója. Mindenki tegeződik, a hangulat bensőséges és felszabadult, a levegőben valódi kíváncsiság és figyelem, kis szorongás a szereplések előtt, majd félénken előadott, ám igazi szorgalomról és értésről tanúskodó kiselőadások. A dicséretet csendes örömmel, néha felszabadult nevetéssel fogadják. Közben jó húsz percre sötétségbe borul a falu, áramszünet. Kis Marika ezalatt elmeséli, miért nem fejezte be annak idején a nyolcadikat: mivel már tizenhárom éves volt, mire hatodikba került, a dolgozók esti iskolájában kötött ki. De mielőtt végzett volna, megszületett az első gyerek, majd jött a másik kettő is, így többé nem volt a tanulásra idő. Ezért a tanárnak most hozzá kell segítenie őt, hogy egyszerre végezhessen el két osztályt, a nyolcadikat és az elsőt. A pedagógiai program is személyre szabott tanítást ígér, ".ez azt jelenti, hogy diákonként és tantárgyanként egyéni haladási ütemet alakítunk ki".

Ugyanez a pedagógiai program az iskola nevéről azt írja: ".a kis tigris azokra az ázsiai országokra utal, amelyek az elmúlt évtizedekben saját ősi kultúrájukra támaszkodva, a piacgazdaság körülményei között versenyképes gazdaságot fejlesztettek ki." Az alapelvek között pedig Réger Zitára hivatkozik, aki "a mélyszegénységben élő közösségek kommunikációs gazdagságára irányította rá a pedagógia figyelmét", és a Nobel-díjas indiai közgazdászprofesszorra, Amartya Senre, akinek "kutatásai a szegénységből kivezető lehetőségekre mutatnak rá."

- Miért éppen ezekben a nagyon szegregált, eldugott falvakban tartják a foglalkozásokat?

Derdák Tibor: - Éppen mert ilyenek. Az iskola révén viszont afféle kis oktatási központokká léphetnek elő, hiszen egyszeriben fontossá válnak a környezetük számára. Az elmúlt két év során a közoktatásban meglévő gettóhelyzetek felszámolásán dolgoztam az Oktatási Minisztérium megbízásából. De van néhány olyan gettó, amelyet ilyen eszközökkel nem lehet fölszámolni, mert a helység teljes lakossága szegregálódott. Ezért ezeknek az etnikailag zárt közösségeknek az intézményhálózatát kell fejleszteni, hogy olyan szerepbe, helyzetbe kerüljenek, olyan vonzóvá váljanak, mint bármelyik másik település. És ez azért lehetséges, mert olyan potenciális erőforrással, tőkével rendelkeznek, amelyre föl lehet építeni egy intézményt. Ez az erőforrás pedig a meg nem történt állami beruházás: hiszen minden évben elvész számukra a teljes fiatal lakosságnak másutt rendelkezésére álló állami fejkvóta. Ezt a - ráadásul pontosan kiszámolható és biztos - állami beruházást meg lehet szerezni, hiszen pontosan tudjuk, hol hányan érettségiztek és hányan nem, és erre az elmaradt összegre egy egész iskolát lehet alapozni, felépíthető rá a faluban egy infrastruktúra.

- Mennyi a fejkvóta?

D. T.: - Elég szép összeg, a középiskolások esetében kétszázötvenezer forint évenként és gyerekenként, az általános iskola befejezésére pedig - ha szakoktatást is nyújtunk mellé - félmillió forint jár. Ennyiből el lehet tartani egy jól működő iskolát. Az önkormányzatok mindenütt sokat panaszkodnak a fejkvóta állítólag alacsony volta miatt, csöndben bevallom, mi enynyiből oldjuk meg azok oktatását, akikét eddig az iskolarendszer képtelen volt. Nem dúskálunk, de megoldjuk. Pedig alkalomadtán a gyerekeket is fel kell ruházni ebből a pénzből. És a beteg szülőket orvoshoz kell vinni, és talán a gyógyszert is meg kell venni nekik. És természetesen valamennyi gyerek összes tankönyvét, de nincs okunk panaszra. Igaz, az induló iskolák először november közepén jutnak pénzhez, ezért hősi vállalkozás mindig a semmiből elindulni. De ebben nagyon sokat segített nekünk a sellyei Mezőgazdasági Szakközépiskola, amikor fölajánlotta infrastruktúráját. Nagyon sokat tettek maguk a pedagóguskollégák is, akik eddig ingyen tanítottak, és még az ezzel kapcsolatos költségeiket is saját zsebből fizették, és azok a cigány fiatalok, akik itt vannak körülöttünk sok éve, és akik a dolog szervezésében vállaltak óriási szerepet, természetesen ingyen. Azt pedig, hogy volt ezekben a nehéz hetekben valóságos pénzünk is az elengedhetetlen kiadásokra, Felcsuti Péternek köszönhetjük, aki saját zsebéből adott félmilliót, és a Raiffeisen Bankkal is megállapodtunk abban, hogy szakképzési támogatást nyújt az iskola számára.

 

Pettend, a pünkösdista falu

Úgynevezett zsákfalu, út nem vezet belőle tovább. Átlagos szegény magyar falunak látszik, egyetlen, rendezett utca, szerény, de karbantartott épületekkel. Ötvenkét házában 168-an laknak, hetven százalékban romák, hárman rendelkeznek középiskolai végzettséggel. Sok a gyerek, általános iskola azonban nincs, csak 15 kilométerre. Naponta kétszer áll meg a faluban a busz, reggel 6 óra után és délután ötkor. "Valamikor annyi volt itt a munkásember, hogy mindig megtelt a busz, de az az idő elmúlt - mondja a polgármester. Apja évtizedekkel ezelőtt az első cigány volt a faluban - "ahogy aztán a magyarok elmentek, a házaikat mind cigányok, kolompárok vették meg" - mondja.

- Hogyan indult el az iskola? És hogyan szánta rá magát, hogy ötvenen felül, ősz fejjel ismét iskolapadba üljön?

Simon Sándor, polgármester: - Tiborék felajánlották, hogy jönnek, mi meg szívesen tanulunk. Én például nagyon régen szerettem volna legalább az érettségit megszerezni, csak nem volt rá lehetőségem, szegények voltunk, kőművesnek kellett tanulnom. Aztán amikor befejeztem az iparit, tovább akartam menni Sopronba az erdészetire, de akkor jöttek a gyerekek sorban, gondoskodnom kellett a családról, megint nem folytathattam tovább a tanulást. Most végre újrakezdhetem. A tanulás sosem árt az embernek. Amikor van egy kis időm, esténként mindig nekiállok és gyűröm az anyagot, mert ez nem megy másképp.

- Miért esett a választás éppen Pettendre?

Derdák Tibor: - A legfontosabb érv az volt, hogy itt egy kis pünkösdista gyülekezet működik, amely a környező falvakból is sok hívet szerzett, és amelyhez sok olyan ember tartozik, aki nagyon fontosnak tartja a tanulást. Ráadásul ez a vallás maga is nagyon erősíti az emberekben a vágyat az előrejutásra.

- Azt gondolja, a vallás, az egyház szervező ereje vagy mozgalmi kerete lehet az oktatásnak?

D. T.: - Igen, az nekünk mindenképpen sokat jelentett. Amikor elhívott a gyülekezet vezetője az istentiszteletükre, ahol találkozhattam a hívekkel, akik mind tanulni szerettek volna, közöttük a messziről érkezettekkel, akik minden vasárnap eljönnek, mert fontosnak tartják, hogy ott legyenek, akkor Pettend mellett döntöttem. Lett volna érdeklődés Dobszán is, de itt erősebbnek éreztem a hátteret. Alsószentmártonban ugyanezt mondhatjuk el a római katolikus egyházról, nagyon sokat számít az embereknek, ha létezik alkalom az együttlétre. Ahol meg ráadásul olvasással foglalkoznak, mert a Bibliát rendszeresen forgatják, az nagyon fontos keret és segítség nekünk. Mert a legnagyobb problémánk az szokott lenni, hogy a fiatalok nem tudnak rendesen olvasni. Alsószentmártonban, Gilvánfán, mindenhol így van, itt, Pettenden nem. Itt rendszeresen forgatják a Bibliát, ezért az olvasás nem akkora probléma. Úgyhogy nekünk ez óriási segítség.

- De összefér-e ez azzal, hogy az iskola fenntartója a buddhista egyház? Egyáltalán, hogyan fér össze ebben az ügyben ennyiféle egyház?

D. T.: - Nekünk az egyházakkal való kapcsolat mindig fontos volt, mert - szemben a magyar társadalom egyéb intézményeivel, amelyekhez a falusi szegény embereknek nincs közük - az egyházaknak mégiscsak a lelkek a "célcsoportja", és lelkük ezeknek az embereknek éppúgy van, mint bárkinek. Sőt, a falusi cigányság közelebb van az egyházakhoz, elsősorban a katolikusokhoz, akikkel nagyon gyümölcsöző kapcsolatunk alakult ki az elmúlt évtizedben, de mindent azért nem tudunk megoldani az ő segítségükkel. Például azért nem, mert Pettenden egyszer csak megtörtént a pünkösdista térítés, és ez már nem fog visszafordulni, ők már protestánsok maradnak. Aztán például azért sem, mert a katolikus egyház rendkívül óvatos ezen a területen, hiszen a hívei többsége mégsem cigány, és Magyarországon a cigányokat olyan súlyos előítéletek övezik, hogy az egyház - ha meg akarja tartani hívei többségét - nem engedheti meg magának, hogy ezt olyan nagyon kiemelje a többi közül. És ezért - ha újabb láncszemeket akarunk ehhez a rendszerhez hozzáilleszteni - új partnereket kell keresnünk, és ilyennek bizonyult "A Tan Kapuja" buddhista egyház, amely fenntart egy főiskolát Budapesten. Általában az egyházi főiskolákra könnyebb bejutni, mint mondjuk az ELTE-re. Lehet, hogy nem tűnik annyira piacképesnek egy buddhista teológiai diploma, de kínai nyelvtudással azért el lehet helyezkedni a gazdasági életben, és jógaoktatóként vagy harcművészet-edzőként is lehet pénzt keresni Magyarországon. Itt nem térítő munkáról van szó, mint a pünkösdisták esetében, a buddhisták erre nem törekszenek, viszont lehetőségeket kínálnak a fiatalok számára. Egyébként ennek az iskolának bármilyen vallás hívei lehetnek a hallgatói, sőt, buddhista hallgatói nincsenek is. Viszont vannak mélyen katolikus hallgatóink, és nagyon is pünkösdista hallgatóink, akik akár érettségi tantárgyukul is választhatják a hittant.

 

Alsószentmárton

Az ország legdélibb települése, határ menti terület, amely mindig kimaradt mindenféle iparosításból és modernizációból. Lakói a katolikus pap kivételével valamennyien cigányok. "Ezerkétszáz cigány ember együtt: akárhonnan nézzük, a szociológiai szakirodalom ezt gettónak hívja - mondja Derdák Tibor -, még ha Alsószentmárton »vidám barakk« is." Az emberek büszkék arra, hogy alsószentmártoniak, szeretnek itt lakni, szinte elégedettek a helyzetükkel, nem akarnak szabadulni belőle. A délszláv háború előtti időkben észrevehető mennyiségű pénz áramlott a községbe a határ menti "kiskereskedelem" révén, ezt szürke vagy második gazdaságnak mondták annak idején, és néhány családban felhalmozódott. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt óriási feszültségek származtak ebből, százszázalékos kamatra adtak kölcsön a szegényebbeknek, ez azonban mára elmúlt. Ma szerényebb mértékű pénzforgalom jellemzi a községet, s ha nem is éri el egy magyar falu pénzforgalmának szintjét, akkor is többen olyan munkahelyekhez jutottak, olyan vállalkozásokba fogtak, amelyekhez már érettségire volna szükségük.

Fenyvesi Józsefné, Petrovics Éva (négy gyermek édesanyja, férje autószerelő szakmunkás. Nemrég bolti eladói képesítést szerzett, azóta napi négy órát dolgozik a falu egyik boltjában. Felhívja a figyelmemet, hogy - dacolva a falu közvéleményével, úttörő módon - olvasáshoz szemüveget hord): - Büszkék vagyunk erre a gimnáziumra, nagyon sokan járunk, két osztályra való ember. És még most is sokan jelentkeznek, csak már betelt a létszám. De Tiborék olyan kedvesek, mindenki beülhet az órára, akit érdekel.

- Nem fárasztja, nem untatja a tanulás?

- Dehogyis, nincs mit megunni. Olyan érdekes az egész, amit előadnak, ahogy a Tibor belenyomja a fejünkbe a tudást. Egészen más egy olyan illetőtől tanulni, aki tényleg azon van, hogy benne maradjon a fejünkben. Még ha nem is veszem elő a könyvet, akkor is megjegyzem, mert olyan érdekesen mondja. És nem szeretném befejezni az érettségivel, a titkos vágyam az, hogy hittantanár legyek, de ezt még nem mondtam el senkinek.

- Más ez, mint amire iskolás éveiből emlékszik?

- Nagyon más, hát én akkor annyi verést kaptam, hogy borzasztó. Végig az alsó tagozatban. Mert nem tudtam olvasni. Nem voltam rossz lány, csak nem tudtam olvasni. És akkor mindig a padhoz vágták a fejemet.

- És mikor tanult meg olvasni?

- Amikor kaptam egy másik tanárnőt, és az rendesen foglalkozott velem. Azután jó tanuló voltam végig.

Derdák Tibor: - Ez nem teljesen saját ötlet, mi a belvárosi tanodát utánozzuk Budapestről. Ennek az alapítványi középiskolának az a filozófiája, hogy egy ekkora városban mindig vannak olyan gyerekek, akik kihullanak a középiskolából, és többnyire elkallódnak. Mi korábban nagyon másképp gondolkoztunk, mindig tehetséggondozásról beszéltünk, mert az "eladható termék": attól, hogy veszendőbe mennek tehetségek, mindenkinek elszorul a szíve, és szívesen nyúl a zsebébe. A belvárosi tanoda fordítva gondolkodik: épp azokat keresi, akiket az iskolarendszer kidob magából. Szembe mer nézni ezzel a negatívummal, és eljuttatja az érettségiig a gyerekeket. Akik ráadásul nagyon szeretnek náluk iskolába járni. Aki azelőtt rettegett a matektól, az néhány hónap alatt megszereti. Vagyis kiderült: ha az ember az iskolarendszerből kihullott fiatalokkal komolyan akar foglalkozni, akkor azt úgy kell tennie, hogy ne hasonlítson az iskolához. Nem is mulasztom el soha, hogy a jelentkezőknek elmondjam: nálunk nincs felelés a táblánál, nem fogsz megszégyenülni, és nálunk nincs egyes, mert ha nem tudod, akkor megvárjuk, amíg megtanulod, és akkor kapsz rá jegyet, amikor tudod. És az érettségit is meg lehet szelídíteni, nem kell, hogy úgy érezzék a fiatalok, hogy az életük múlik rajta, hogy egyetlen napon eldől a sorsuk. Miért ne tehetne érettségi vizsgát valaki egyetlen tárgyból is, mondjuk történelemből, amikor eljut az anyag végéig, és a többiből később? És attól kezdve koncentrálhat másra, és közben pelenkázhatja a gyereket, járhat pénzt keresni az erdőre, tehát élheti a mindennapi életét, és nem kell föláldoznia mindent a tanulásért. És ugyanennyire fontos, hogy az iskolát oda vigyük, ahol az emberek élnek. Hogy ne kelljen mindent föláldozniuk a tanulásért. Mert az lehetetlen. De látjuk, mennyire várták ezt sokan, hiszen óriási volt a túljelentkezés. A pettendi polgármester például, aki ötvenvalahány éves, egész felnőtt életében arra várt, hogy egyszer leérettségizhessen. És ő már nem fog eljutni az egyetemre, mert az ember nem szokott hatvan felé egyetemre járni, de azt tudta, a szíve mélyén tudta, hogy ha kivárja a sorát, ez neki jár. És kivárta a sorát, és ez neki most megvan. És mutatta a "színaranyba kötött" füzetét, amelyben gyöngybetűkkel meg kiemelő filccel ott van azokon a patyolattiszta lapokon minden, szépen sorban. Ő tudta, hogy egyszer az életben ez megadatik számára.

Tehát először azokat találtuk meg, akik úgy érezték, hogy ezzel nekik tartozik az élet. De most gimnáziumba járnak azok a gilvánfai asszonyok is, akikkel tegnap találkozott, akik a legnyomorúságosabb helyzetben vállalkoztak erre. Azt várja tőlük a családjuk és a szűkebb társadalmi környezetük, hogy szüljenek gyerekeket, és azokat tegyék tisztába, és főzzenek rájuk, mert ez az asszonyok sorsa. De ahogyan ezek a nők élik az életüket, az - tudjuk - sötét elnyomás. Ők nem lázadnak ellene, hiszen beleszülettek, de azért mindig vannak, akik a lelkük mélyén tudják, hogy nekik nem csak ez jár. Hanem talán valami olyasmi is, amibe más emberek beleszületnek. Kis Arankáról például - aki egyetlen nagyon kis szobában él ötödmagával, és a férje munkanélküli, amióta nincs az a kis kubikusmunka sem, és szociális segélyből tengődik a család - nem gondolná az ember, hogy ennyire fontos neki a tanulás. És mégis: most, hogy már a gyerekeket megszülte, és már iskolások és óvodások, úgy érzi, ő is megengedheti magának azt a "luxust", hogy leérettségizzen.